Vannak dolgok, amelyek sosem mennek ki a divatból. Két évszázada vagy annál is régebben történt, hogy a magyar cigányzene iránti lelkesedés végigsöpört a zenei világon, és Haydntól Lisztig a legnagyobb zeneszerzőket is megihlette. A „klasszikus” cigányzene e hagyománya elevenedett fel fergetegesen csütörtök este a Budapesti Fesztiválzenekar rendkívül élvezetes promenádkoncertjén. A The Telegraph beszámolója.
Az együttes karmestere, Fischer Iván pontosan tudja, hogy a klasszikus zeneszerzők által újragondolt cigány stílus egy kissé mindig giccses volt. Ennek ellenére szereti ezt a hagyományt, és úgy döntött, hogy a koncerten ezt ki is mutatja. A zenekar műsorán közismert magyar táncok, illetve rapszódiák szerepeltek Brahmstól, Liszttől és Sarasatétól, Fischer azonban meglepően újjávarázsolta őket, és megfűszerezte három vendégművész rögtönzésszerű játékával.
Az egyik vendég, Lendvai Csócsi József hegedűs mintha a hollywoodi aranykor körülrajongott, fürtös hajú, csibész cigány hegedűseinek megtestesülése lett volna. Brahms 1. magyar táncában Lendvai (többé-kevésbé) ragaszkodott a leírt hangokhoz, de a virtuóz futamokat hivalkodó hanyagsággal dobta oda, és meglepő, ütőhangszeres energiával püfölte vonójával a húrokat. A dallamokból előcsalogatott sóvárgó hangokat fenséges, hangzó dicsfénybe vonta, s kellett ahhoz egy-két másodperc, hogy kiderüljön, e fény forrása a cimbalmos sztár, Lisztes Jenő, aki kis verőkkel bizsergette meg hangszere húrjait, valamint a két bőgős halk basszusa, s olykor az ezüstösen megcsendülő triangulum. A romantikusan festett környezet és a cigányzene tüzes spontaneitása tökéletesen elragadó pillanatban olvadt össze.
Majd újabb hegedűs lépett pódiumra; az elsőnek szinte komikusan tökéletes, ifjabb hasonmása. Kiderült, hogy nem más ő, mint Lendvay József, a másik Lendvai fia, akinek virtuozitása Sarasate Cigánydalaiban még az apjáén is túltett. Ezek után duóban játszották el Brahms egzotikus-búbánatos 11. magyar táncát, s szólamaik oly erős ragaszkodással fonódtak egymásba, hogy azt már nem nevezném szentimentálisnak.
A második részt Brahms 1. szimfóniája töltötte ki, amely már-már túlzottan nehézkesnek és németnek tűnt. S bár Fischer széles tempókat vett – a 2. tételben talán túlságosan is –, a hatás mégis inkább lírai volt, semmint monumentális, hála a vonósok finom kidolgozású, meleg hangjának. A harmadik tétel indázó klarinétdallamaiban – Ács Ákos játszotta őket nagyon szépen – oly tökéletességgel forrt össze a büszke közép-európai hagyomány a cigányzene spontaneitásával, hogy nem lehetett megmondani, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.
