Azzal, hogy Fischer Iván rendező és karmester a Figaro házasságát „koncertszerű előadásban” állítja pódiumra és játékosan a zenészek közé helyezi az énekeseket, olyan bőséges tárháza nyílik a fesztelen kacérkodásnak és ragadós jókedvnek, amit Mozart is teljes szívvel támogatott volna. (Edinburgh Spotlight)
Kezdésnek a neves Budapesti Fesztiválzenekar tagjai Szakács Györgyi pódium fölött lógó, pazar, korhű jelmezei alatt foglalják el helyeiket. Aztán, ahogy a nyitány elkezdődik, többen felpattannak a helyükről, levetik elegáns ruhájukat, és gyorsan átalakulnak a népszerű opera ismerős szereplőivé.
Ez remekül megágyaz az előadás további menetének, amelynek szerves részét képezi a szereplők kilétének váltakozása. Az előadásban ötletesen használják a felfüggesztett jelmezeket – ezek ugyanis időnként alászállnak, hogy a szereplők szó szerint átléphessenek egyik énjükből a másikba.
Mindenki nagyszerű teljesítményt nyújt. A Budapesti Fesztiválzenekar tökéletesen tolmácsolja Mozart négyfelvonásos művét, az énekesek pedig egyöntetűen kiválóak. Ha mégis ki kell valakit emelni, az Miah Persson, aki Almaviva grófné szerepében nyújtott vokális teljesítményével hátborzongatóan csodás pillanatokat szerez a közönségnek, valamint az ő kalandor férjét alakító Markus Werba, akiből süt a behízelgő cselszövés, miközben kifogástalan tisztasággal énekel.
Hanno Müller-Brachmann Figarója és Sylvia Schwartz Susannéja letisztult és szerethető, noha Rachel Fenkel tündöklően vidám, Puck-szerű Cherubinója veszélyesen közel áll ahhoz, hogy leénekelje őket a színpadról.
Fischer maga is figyelemre méltó szereplője az előadásnak. Életteli figura, aki a pálcáját lengetve egy alkalommal még bele is avatkozik a cselekménybe, több más alkalommal pedig a statiszták által fejére ügyeskedett parókában vezényel.
Ez a vidám és energikus rendezés elsőrangú előadóival a zene és színház tökéletes házassága, amely elejétől végéig lebilincselő.
