A Budapesti Fesztiválzenekar képességei egyedülállóak. A muzsikusok képesek mézédes melegséget árasztani, és egészen tüzesen is játszani. Az új Brahms 4. szimfónia-felvételükön az előbbi érződik. A megszólaltatás elégikus önreflexivitása egészen elragadó, főként a melodikusabb epizódokban és a nyitótétel lüktető részeiben. Fischer Iván nem követi Riccardo Chailly és a Lipcsei Gewandhaus Zenekarának a romantikát erőltető új felvételét. De ettől még Fischer és a Fesztiválzenekar egyszer sem válik nehézkessé a bronzba hajló őszt idéző Allegro non troppo gondos tolmácsolása közben, sem az ezt követő melankolikus Andantéban. A bravúrosabb előadásmód kedvelőit messzemenően kiszolgálják a harmadik tétel féktelen tuttijai és rendkívül erőteljes deklamációja. Elsőre úgy tűnik, hogy a zárótétel nagy passacagliája is ezt a vonalat fogja követni, de itt Fischer rubatói és tempója egy kissé önmagáért valóvá válnak, a ragyogó zenekari hangzás ellenére. A kísérőfüzetben a karmester kihangsúlyozza, hogy „nincs helye a szokott ujjongásnak” – amit alátámaszt az egyszerűen megszólaltatott válogatás Brahms Magyar táncaiból. De azáltal, hogy Fischer és zenészei ennyire kesernyés hangvételt választottak, némileg elfedik azt a dacot, amely a teljes Brahms-szimfóniatermés látszatra tragikus felszíne alatt bújik meg.