A Budapesti Fesztiválzenekar, majd Fischer Iván is színpadra lép. Mindannyian elegáns csokornyakkendőt viselnek, és hamarosan bizonyossá válik: könnyen lehet, hogy e kiegészítő a sikerrecept része. Bár a Budapesti Fesztiválzenekar Dvořák Legendáját még nagy lélegzetvétellel, lágyan kezdi játszani, a zenészek a c-moll szláv táncnál már sebtében a lényegre térnek. Előtte érkezik az első meglepetés: a zenekar félreteszi a hangszereket, kórust alakít és rázendít a Místo klekání (op. 29/1.) című vegyes kari műre. A közönség legkésőbb e pillanatban ujjongani kezd. Katharina Hirschmann, Wiener Zeitung.
Beethoven 2. zongoraversenyének előadása során a zenészek, akik időközben visszatértek a hangszereikhez, inkább lágyabb kifejezésmódot választanak. A zongoránál Schiff András a maga pallérozott előadásmódjával az elegancia megtestesülése, és a zenekar, amelyben minden hangszercsoport kifinomultan, nemesen szólal meg, ideális hátteret biztosít neki. Két lábbal, mégis könnyedén járnak a földön. A következő ínyencség Beethoven 3. zongoraversenye, amely még az előzőeknél is nemesebb, árnyaltabb. A nagyobb darabok közt felcsendül Dvořák A-dúr zenekari szvitje is, és egy leheletnyi cseh, mély melankóliával fűszerezett életöröm lengi be a termet.
A közönség még többre vágyik: így a zenekar ismét kórust formál, és elénekli Haydn Az aggastyán című művét, Sir Schiff András pedig vállalja a zongorakísérő szerepét. Eredetiségében és zenei érzékenységében, kifinomultságában egyaránt egyedülálló előadásnak lehettünk tanúi.
