Karmester: Fischer Iván Közreműködött: Ránki Dezső zongoraművész Bartók: Magyar parasztdalok zenekarra Bartók: 2. zongoraverseny Schubert: 9., „Nagy” szimfónia A zenekar mögött elhelyezkedve szomorúan állapítottam meg, hogy a terem gyakorlatilag üres. Én azonban nagy örömmel hallgatom, ha a Budapesti Fesztiválzenekar magyar zenét játszik. Két éve hallottam már őket egy Wagner/Stravinsky műsorral, ez az a fajta koncert volt, amely hivatkozási ponttá válik egy mű tolmácsolásában (ezúttal a Petruskáéban), s ettől azután egy másik zenekar-karmester kombináció már kissé sápatagon tudja feltálalni ugyanazt. A zenekar az utolsó pillanatban foglalja el a helyét, ami némi meglepetést kelt. Az első hegedűk és a csellók bal oldalon ülnek, a második hegedűk a brácsákkal jobb oldalon, hátul pedig a bőgők. Nem ez a leghagyományosabb elrendezés, de azért ez is szokásos; ami viszont sokkal kevésbé, az a karmester körül két koncentrikus félkörben elhelyezkedő fúvósok. Így a dirigens intései, egy balra, azután jobbra, muzsikus és közönség számára egyaránt egyértelműek. A létszám meglehetős: 50 vonóst számolok meg (akikből 6 bőgős). A koncert nagy pillanata Bartók 2. zongoraversenyének előadása volt. Az első tételben lenyűgöz Ránki Dezső virtuozitása (aki Schiff András helyett lépett föl). A karmester, Fischer Iván, szinte forr. A kadencia alatt, ha a karját nem is mozdítja, a fejével a zongora hangjait követi. A második, lassú tétel roppantul tetszett, részben a vonósok által többször – s utoljára az előzőektől teljesen eltérő módon – ismételt motívumnak, valamint a zongora és az üstdobok fenséges kettősének köszönhetően. Ennek a zongoraversenynek a gazdagsága elsősorban a fúvósokban rejlik, különösen az első tételben. Úgy érzem, mintha sosem hallottam volna ezt a darabot, de a szünetben megkérdezem Klarit. De igen, ez ugyanaz a versenymű, amelyet az Orchestre de Paris játszott, Boulezzel és Chamayou-val. De nem lehetett ráismerni… Éppen a fúvósjáték miatt szerettem én annyival jobban a BFZ-féle tolmácsolást. Ami a másiknál érthetetlennek és zavarosnak tűnt számomra, az ezúttal – bár persze rendkívül szokatlan és meglepő volt számomra, hiszen nem sok Bartókot hallottam, de mégis világosabb, tisztább, miközben nem hiányzott belőle a kontroll és a hevesség sem (micsoda crescendók!) A szünetben kisebb feltűnést keltek azzal, hogy a kihalt második emeleti balkon leghátsó sorában helyezkedem el. Onnan remekül élvezhetők a szép zenekari egyensúlyok Schubert 9. szimfóniájában. Noha mindent fenségesen játszottak, meg kell vallanom, hogy az első két tétel alatt kicsit erőtlennek találtam ezt a darabot. No persze, nagyon tetszetős témák vannak benne, de más szerzőkhöz képest mintha gondolatszegényebb, és az én ízlésemnek kicsit túlságosan repetitívnek tűnik. Mindamellett a zenekari tuttikban jól érvényesült az együttes által kiadott energia, és a fúvósok közbeszólásait nagyon élvezetesnek találtam. Ráadásul a harmadik tételben minden fenntartásom szertefoszlott. A mély vonósok elszabadultak, ahogy illik (külön említést érdemel az ősz hajú csellista!). És főképp, a karmester létre tudja hozni azokat a kis kontrollált késleltetéseket, a várakozás rövid pillanatait, amelyek erősítik a Scherzo táncos jellegét. Ebben az üdvözült állapotban maradok a Finale tétel alatt is, talán csak az zavar meg néhány pillanatra, amikor olyan effektust vélek hallani, amilyet Csajkovszkij húzott volna elő az Anyegin Polonézához. (Persze néha furcsa asszociációim támadnak – van például egy motívum a Trisztán és Izoldában, amelyet szívesen neveznék Bűvös vadász-motívumnak.) Miután jól megtapsolták a zenekart, Fischer Iván a közönség felé fordul és – tökéletes franciasággal – megkérdi, hogy Bartókot vagy Schubertet szeretnénk-e ráadásként. Valószínűleg senki nem hallotta rajtam kívül, hogy én Bartókot kiáltottam. Először tehát hangerővel, azután kézfeltartással szavazunk. Az elsőben talán Schubert, a másodikban mintha Bartók győzött volna, de nem vennék rá mérget. A konklúzió: mindkettőt! jriou.org