Ezt nevezem kivételesen ünnepélyes befejezésnek: négy napnyi Mahler után lezárásaként eljátszani a második szimfóniát. Szervezés szempontjából mindenesetre nagy mutatvány. Maximális felkészültségű zenekar hatalmas kórussal, két szólista, gigászi méretű színpad és kitartó hallgatóság: ennek a műnek az előadásához ilyen feltételeknek kell teljesülni. Jan-Jakob Delanoye kritikája a BFZ brugge-i koncertjéről a Bachtracken.
Bár a „Feltámadás”, ahogy ezt a második szimfóniát nevezni szoktuk, még nem hordozza a nyolcadik szimfónia megalomániáját, nagyszabású jellege miatt igazán ritkán tűzik műsorra. Ebből kifolyólag egyáltalán nem meglepő, hogy a brugge-i Concertgebouw pénztárai a Budapest Festival zárónapján már nem nyitottak ki. Annál is inkább, mert a Budapesti Fesztiválzenekarról egyhangúlag úgy vélekednek, hogy nemzetközi viszonylatban az egyik legkiemelkedőbb Mahler-zenekar. És egy olyan előadás, amelyet a karmester, Fischer Iván bemutatott nekünk, még inkább öregbíti Magyarország primus inter pares zenekarának hírnevét.
Hol is kezdjem? Talán a nyitánnyal. Fischer az első tételt azon elvek alapján szólaltatta meg, amelyek a hatodik szimfónia első tételére és a tizedik szimfónia adagio-tételére is jellemzőek; vagyis mintha két összekapcsolhatatlan pólust állítana szembe egymással. Röviden szólva olyan, mint egy tarthatatlan „clair-obscur”. Mahler ugyanakkor megengedi, hogy a szemben álló felek párbeszédbe elegyedjenek, amelyben a halált az ironikus, csikorgó regiszterek, az életet pedig a színek sokasága jeleníti meg. Az egzisztenciális vonulat egyáltalán nem korlátozza a zeneszerzőt egy konkrét spektrumra, éppen ellenkezőleg: nyelvezetében ez a szempont a szélsőségek találkozása lesz, amelyek egyrészről az eksztázis, a humor és a vágyakozás, másrészről az ünnepélyesség és a szépség formájában jelennek meg. Ezek az ellentétek egy összefüggő szerkezetben nem érzékelhetőek, ennek ellenére Mahlernek sikerült elérnie ezt. Soha nem furcsa, mert mindig intuitív – legalábbis Fischer megjelenítésében. Értelmezése nélkülözött mindenfajta mesterkéltséget: azt mondhatnánk, hogy a létezést irányító pozitív és negatív erők közötti állandó küzdelemmel együtt maga az élet hozta létre saját művészeti megjelenítését. A közönség már az első ütemektől kezdve libabőrös lett, mert a cselló-tutti egy árnyalatnyi késéssel olyan hatást keltett, mintha egy buzogánnyal mértek volna ütést ránk. Hosszú idő óta először.
Fischer betartotta a Mahler által előírt néhány perces csöndet az első tétel és a szimfónia további részei között. Ez a szünet szükséges is volt, mivel a második tétel elejének könnyed jellege szemben áll a nyitó tétel hullámzó dallamvezetésével. A második és a harmadik tétel Fischer irányítása alatt finoman bontakozott ki, igazán szofisztikált globális hangzásvilággal és a karakterekre való rendkívüli odafigyeléssel. A karmester jóvoltából még a pizzicatók is illeszkedtek az egységes élményvilághoz. Nyoma sincs a bécsi plebejus örömnek; a karmester őszinte szeretettel juttatta kifejezésre Mahler határtalan képzelőerejét. Egészen addig, amíg a harmadik rész gyermeki ártatlanságából meg nem születik az „Urlicht”. „Der Mensch liegt in größter Not, der Mensch liegt in größter Pein” („Ínség az ember sorsa. Az embersors gyötrelem.”) Ez az érettség keletkezése, amely a korábbi részeket állandóan átható jókedvből ered. Mellesleg az érettség eljövetelének pillanatával a halandóság és a szenvedés fogalma is megjelenik. Mahler ebből származtatja a transzcendenciát, vagyis ez az emberi találékonyság örök forrása, amelynek a művészet az egyik kifinomult kifejezésmódja. Elisabeth Kulman hangjával az „Urlicht” rendkívül profán jelleget öltött, hajlékonyságával azonban továbbvitte a szöveg vallásos irányultságát.
Végül a kórus legendás belépése egy távoli, mintegy egzisztenciális morajlásból, végül olyan magasságokba emelte a szimfóniát, hogy beleremegett a közönség. „Sterben werd' ich, um zu leben! Aufersteh'n, ja aufersteh'n wirst du, Mein Herz, in einem Nu!” („Meghalok, hogy kezdhessek új életet. Feltámadsz, feltámadsz te még, Szívem, egy pillanat elég!”) – állítja egy metafora, amely a klasszikus előadásmódot is jelképezi úgy, ahogy Fischer rendkívüli, mindent megsemmisítő erővel védi azt; Fischer ökölbe szorított keze a magasban, két oldalán Elisabeth Kulman és Christiane Karg, akiknek hangja teljes fényében tündökölt! – a szimfónia elhalásához pedig a zenekar és a kórus a szépség hagyományos értelmezésének legapróbb részletét sem hagyhatta érintetlenül. És éppen ez a végesség-tudat volt az, ami még erőteljesebb érzelmi reakciót váltott ki! Fischer robbanásszerű finálét mutatott be, minden mesterkéltségtől mentes, fülsiketítő harangjátékkal – mint a valódi művészet esetén, a lendület sokkal erősebb a kottánál –, így a mű tetőpontja liturgikus jelleget öltött.
Amennyiben most, pünkösdvasárnap megjelennek a lángnyelvek, hirdethetik Fischer Iván zenei géniuszát, aki Mahler-előadásában teljesen mellőzi az intellektualitást és az udvariasságot. Tisztességben, tudásban és érzelemben szinte minden kollégáját felülmúlja. Mahlerben senki sem jobb Fischernél. Ámen.
