Tagadhatatlanul megérte szünetet tartani. Ezután az Andante moderato már-már modoros nyitó gesztusai, terpeszkedő kényelmessége és a mégis folyvást fel-felbukkanó gyötrő kételye valóban úgy hat, mintha csak egy másik világból csöppent volna ide. Mindeközben Fischer nem veszi sietősre a tempót, hanem gondoskodik róla, hogy a mélyvonósok hosszú szólói alatt a hangbeszéd minden egyes szótagját pontosan artikulálják. Ám korántsem pátosztól csepegve tolmácsolja Mahler 2. szimfóniáját, hanem a legapróbb részletekre is időt szán.

A Budapesti Fesztiválzenekar, a pianissimo nagymestere a nagyzenekari formátumban, Fischer döntését sürgető hangszínelegyekkel és a legmélyebben kiaknázott kontrasztokkal támasztja alá. Ritkán hallja az ember ennyire tisztán, hogy mi mindent ütköztet ez a szimfónia dinamikájában és színvilágában egyaránt. Szemléletes példa erre az a hatalmas, kifejező szakadék, amely a „távoli zenekar” indulózenéje és a színpadon felcsendülő mély fájdalom között tátong. Bámulatos az is, ahogy a Szent Antal halaknak szóló prédikációját ábrázoló scherzóban szinte klezmerszerűen, bensőségesen fonódik össze az öröm és a keserűség. Ha tapad is valamennyi világias nehézkesség Fischer tolmácsolására, Elisabeth Kulman szívből szóló hangja mintha minden földi béklyót levetne. Nem csupán okosan, hanem szívből énekel; neki talán még a feltámadás bizonyosságát is elhisszük. A talán túlságosan közvetlen belépése után a Singakademie végül árnyalt lelkesedésről tett tanúbizonyságot: fergeteges üdvrivalgás. (wave)

(A "Die Presse” nyomtatott verziójában megjelent cikk, 2018. 05. 29.)