Mahler Feltámadás-szimfóniájában Fischer Iván a lendületet és a magával ragadó szenvedélyt helyezi előtérbe. Jens-Uwe Sommerschuh kritikája a Fesztiválzenekar frankfurti koncertjéről.
Gustav Mahler 2. szimfóniája meghatározó jelentőségű darab – legalábbis időközben már azzá vált, hiszen az 1960-as évek ún. Mahler-reneszánszáig, amikor is Bernsteinhez és Kubelíkhez hasonló karmesterek karolták fel a zeneszerző műveit, nem volt ennyire a középpontban. Ha a Feltámadás-szimfóniát (amelynek ősbemutatója 1895-ben volt) ma színpadra viszik, az előadás után a résztvevők szinte mindig fürdenek az ovációban. Ezúttal is így történt, miután elhalt a híres kórusmű utolsó sora is – „zu Gott, zu Gott, zu Gott wird es dich tragen” („Istenhez, Istenhez, Istenhez visz majd téged”) –, amely oly édesen vigasztalva szuggerálja a halál legyőzését. Az Alte Operben a mesteri Fischer Ivánnak és nagyrészt magyar zenészekből álló zenekarának, a Cseh Filharmónia Énekkarnak (Brno) és a két szólistának sikerült elbűvölnie a közönséget. Lelkes bravózások és elragadtatott felkiáltások követték az előadást, a koncertlátogatók legnagyobb része több percig állva tapsolt.
A merész effektusok, amelyeket a komponista az érzelmileg túlfűtött műbe csempészett, egykor még a dicséretet igen szűkmarkúan mérő Brahmsot is arra sarkallták, hogy Mahlert a forradalmárok királyaként emlegesse. Ugyanakkor a kritikusok sosem lelkesedtek a műért, annak ellenére, hogy már a kezdetektől garantált a szuggesztív hatás – a nyitás erőteljes nagybőgőrohamaitól az Andante tétel buja vonós pizzicatóján keresztül a később a színfalak mögül beszűrődő misztikus, rézfúvósokból és ütősökből álló „távoli zenekar” hangjáig. Fischer a lendületet, a szenvedélyt helyezte előtérbe, de másfél óra leforgása alatt egyszer sem fogta a gyeplőt túl szorosra, amelynek gyümölcse a pazar saroktételek hömpölygő, élénken lüktető zenekari hangzása lett. Ez a szenvedély, amely még az énekkar taktusaiban is utat tört, féktelenségbe azonban soha nem torkollott, még az egyik-másik kissé hanyagul csiszolt belépést is elkendőzte. Mindazonáltal az új terem remek akusztikájára tekintettel talán a kevesebb több lehetett volna; megfontoltabb crescendók talán árnyaltabban csillogtatták volna meg az érzelmek palettáját. Mindez azonban ízlés kérdése. Hiszen valójában semmi nem szól az ellen, hogy Mahler művében az odaadást, a pátoszt hangsúlyozzák: a szerzőnek pontosan ez volt a szándéka; a letaglózás, lenyűgözés volt az egyik kedvenc stratégiája.
Az „Urlicht” (Ősfény) a lélek mélységével
Fischer és a Budapesti Fesztiválzenekar az Andante során szigorúan ragaszkodott Mahler utasításához, hogy a felcsendülő ländlert az utolsó taktusig „igen komótosan” játsszák, mindezt úgy, hogy a nyugalomnak, bensőségességnek nyoma sincs. A szimfónia egyetlen csupán elégséges mozzanata a negyedik tételben Elisabeth Kulman lelki mélységgel énekelt altszólója, a „Des Knaben Wunderhorn” (A fiú csodakürtje) népköltési gyűjteményt idéző „Urlicht” (Ősfény) volt. Az osztrák énekesnő és a német szoprán, Christiane Karg ezután a nagyszerű énekkarral együtt adták elő a megrázó finálét: „mit Flügeln, die ich mir errungen” (A szárnyakkal, amelyeket kivívtam magamnak).
Elnyerte volna Mahler tetszését az is, hogy a kürt- és trombitaszólistákon kívül az énekesek kapták a legfergetegesebb tapsot, hiszen a szimfóniában főképp az énekesek hangja – szólóban és együttesen – tolmácsolja a zeneszerző hitvallását, a lélek halhatatlanságát.
