Konrád György a kezdetektől része a Budapesti Fesztiválzenekar történetének, alapító tag, játékát már az első nyilvános koncert hallgatói is élvezhették, és az első lemezfelvétel is őrzi. Kamarazenészként és különböző zenekarok szólamvezetőjeként több generáció muzsikusaival játszott együtt, mindenki nagyrabecsüléssel és szeretettel emlékezik rá. A Budapesti Fesztiválzenekarral is rendszeresen fellépett, még 2014-ben, 90 évesen is a társulattal tartott az Egyesült Államokban tett turnén.

Ezen a felvételen 2018-ban, 94 évesen játszik egy kvartettban, ahol a másik három tag összéletkora is alacsonyabb az övénél.

Fischer Iván, a BFZ zeneigazgatója így emlékezik FB-oldalán: „Mély szomorúsággal osztozom a család és az egész magyar zeneélet gyászában, elvesztettük Konrád Györgyöt, Pamacsot, a csodálatos brácsaművészt és barátot. A Budapesti Fesztiválzenekar alapító tagjaként legelső hangversenyünkön játszott, részt vett a megalakulás szervezésében. Több magyar zenekar oszlopos tagja, szólamvezetője volt, a Tátrai kvartett és más együttesek legendás művésze. 1944–ben egy kis szerencsével menekült meg egy, a nyilas kivégzőosztag előtt álló sorból. Mindig szerencsém volt, mondta erről is könnyedén. Szerette a zenét, az életet, az embereket. Napsugaras egyéniségének emlékét megőrizzük.”

A BFZ brácsaművészei, akik többen is Konrád György tanítványai voltak, fenomenális zenészként gondolnak rá, olyan művészként, akinek olyannyira minden a vérében volt, hogy hangszerkezelési, technikai kérdések meg is tudták hökkenteni, mivel ő magától értetődően tökéletes technikával játszott.

Gátay Tibor, a BFZ hegedűművésze és kottatárosa egy olyan 80-as évekbeli koncertet idéz fel, amelynek karmestere Végh Sándor, a brácsa szólamvezetője pedig Konrád György volt. Mozart “Nagy” g- moll szimfóniáját a brácsa szólam kezdi, a dallam az első ütemnek csak a végén indul. A próbák kezdetén Végh Sándor azt mondta Konrád Györgynek, hogy a beintése csak egy invitáló mozdulat lesz, egyszerű, tempó nélküli karmozdulat. „Gyuri bácsi pedig, aki máskor szeretett mindent könnyed nagyvonalúsággal venni, olyan alázattal állt a feladathoz, hogy minden alkalmat megragadott (próbák előtt, után és a próbaszünetekben), hogy összehívja a brácsaszólamot, és újra és újra kipróbálják, hogyan tudják elindítani a legpontosabban együtt a darabot Gyuri bácsi intésére.”

Csoma Ágnes, a BFZ brácsaművésze az odaadó, agilis, mindig mosolygó, barátságos személyiséget idézi fel, aki a mindennapi helyzeteket is zseniális humorral kezelte, és aki tanárként a tanítványai lelkével is törődött. Megtapasztalhatta azt is, hogy Konrád segítőkészsége sem ismert határokat. Ágnesnek akadémista hallgatóként nem volt még saját hangszere, Konrád György pedig nemcsak személyes kapcsolatát használva találta meg neki az alkalmas hangszerkészítőt és hangszert, de jelentős összegű kölcsönnel is támogatta a vásárlást. Mindezt pedig példátlanul póztalan eleganciával intézte, kezébe nyomva egy borítékot: „Itt a pénz, vigyázz rá”.

Juhász Barna, a BFZ brácsaművésze olyan örökifjú muzsikusként írja le Konrád Györgyöt, akivel kapcsolatban az ember hajlamos volt elfelejteni, hogy már harminc évvel ezelőtt is hetvenéves volt. Úszott, pingpongozott, teniszezett, és mintha nem fogott volna rajta az idő. Mindenki hálás lehet, aki élete utolsó tizenöt évének házimuzsikálásaiban alkalmi társa lehetett, ahogy Juhász Barna is.

A cikkben szereplő fotót Kaszás Tamás készítette a Fidelio számára.