hun/ eng
keresés
kosaram
Újabb és újabb hegyekhez ér az ember, ezeket kell megmásznia

Interjú

Újabb és újabb hegyekhez ér az ember, ezeket kell megmásznia

Interjú Danks Emesével

Danks Emese évek óta részt vesz Erdődy Orsolya, a BFZ menedzser-igazgatója tanácsadó testületének munkájában. Egyike azoknak, akikről tudni lehet, hogy a világ legtöbb pontján vannak olyan kapcsolatai, amelyek révén segíteni tud olyanoknak, akiknek segítségre van szükségük. Folytatódik sorozatunk, amelyben bemutatjuk a BFZ-t támogató testületek tagjait.

Váradi Júlia: Honnan ez a rengeteg kötődés és miből származik az állandó segíteni akarás vágya? Erre születtél?

Danks Emese: Nem gondolkodtam még ezen. De talán oda lehet visszavezetni, hogy én eredetileg táncművésznek készültem. Kilencéves koromtól kezdve jártam a Balettintézetbe, el is végeztem. Mivel keresztanyám, Menyhárt Jacqueline, ismert balettművész és tanár volt, kicsi gyerekként őt csodálhattam és a látvány hatására mindenáron én is balett-táncosnő szerettem volna lenni, a tütük, a műszempillák és a spicc cipők világában. Aztán amikor tizennégy éves lettem és a szüleim nyáron Franciaországba küldtek, hogy nyelvet tanuljak, egy nap biciklizés közben elütött egy autó. A francia orvosok verdiktje szerint térdből amputálni kellett volna a lábamat, szerencsére hazaszállítottak és a magyar orvosok megmentettek az amputálástól. Visszaálltam, évet ismételtem, de a végén a sérülésem miatt egy életre elbúcsúzhattam a tánctól. Így tehát nagyon korán szembesültem azzal, hogy egyetlen esélyem az újratervezés. Bár a szüleim nagyon nagy támaszt jelentettek, a döntést mégis nekem kellett meghoznom, illetve megtanulnom, hogy hogyan kell továbblépni, megőrizve a jövőbe vetett hitemet.

V. J.: Mi volt az első önálló döntésed?

D. E.: A szüleimnek köszönhettem, hogy addigra már németül és franciául nagyon jól tudtam, az érettségi évében angolul is jól megtanultam, így egyenes út vezetett ahhoz, hogy nyelvekkel foglalkozzam. Egyértelmű volt, hogy a Külkereskedelmi Főiskolára jelentkezem.

V. J.: El is végezted, közben meg is jött a kedved ehhez a szakmához?

D. E.: Hát azt nem mondanám. Nem is lettem soha külkeres, aminek az volt az oka, hogy a diploma megszerzése után megismertem az angol férjemet, akivel azonnal el is költöztünk először Angliába, aztán Németországba. Ott hamarosan elkerültem az első munkahelyemre, a PanAmerican légitársasághoz a földi kiszolgáló személyzet tagjaként. Ez a nyolcvanas évek vége, amikor a frankfurti repülőtér az Egyesült Államok légihálózatának egyik legjelentősebb állomása volt. Onnan lehetett például az akkori Nyugat-Berlinbe repülni, ami abban az időben csak három légitársaság számára volt engedélyezett desztináció. A PanAm volt egyébként az Egyesült Államok kormánya számára is a hivatalosan kiválasztott légitársaság, s így gyakran kerültünk olyan helyzetbe, amikor diplomáciai, vagy egyéb okokból szükség volt idegen nyelveket jól beszélő magyar munkatársakra is. Így kerültem hamarosan a PanAm reptéri VIP klubjába.

V. J.: Hányat írunk ekkor?

D. E.: A nyolcvanas évek végéről beszélünk, a rendszerváltást, a berlini fal leomlását, a kontinens politikai átrendeződését jelentő időben. Ennek következtében belecsöppentem a világ akkori politikai elitjének környezetébe, és ilyen módon lehetőségem volt közvetlenül is beszélő kapcsolatba kerülni jelentős nemzetközi politikusokkal, például Zbigniew Brzezinskivel, a korábbi amerikai elnöki főtanácsadóval, vagy Mark Palmerrel, az USA akkori Magyarországra akkreditált nagykövetével, és még sok más érdekes, ismert politikussal és nemzetközi közéleti személyiségekkel.

V. J.: Ekkor vált tudatossá benned, hogy rendelkezel egy különleges képességgel, amely révén elképesztő szinten tudsz kapcsolatokat teremteni?

D. E.: Ez nem volt tudatos. Viszont sok kiváló példaképtől tanulhattam. Az egyik a férjem volt, Jeremy, aki akkor az American Express marketing alelnöke és egyben guruja volt, majd amikor hamarosan Amerikába költöztünk, ott ő lett a Visa alelnöke. Ő tanított meg arra, hogy az angolszász üzleti világban mi az a „networking”, hogyan kell kapcsolatokat teremteni, s hogy ennek a processzusnak melyek a legfontosabb lépései, s mi a protokollja. Máig abból élek, amit ő akkor megtanított nekem, s a mai mentoráltjaimnak magam is ezt próbálom átadni. Például, hogy egy fogadás számunkra nem arra való, hogy magunkban, élvezettel elmajszolgassuk a kaszinótojást, vagy a libamájas szendvicset, hanem hogy dolgozzunk. Vagyis a fogadás elején egymásra néztünk és azt mondtuk: “let’s do the room”, vagyis egyikünk elindult a terem egyik oldalán, a másikunk a másik oldalán, s a legvégén órák múlva egy narancs dzsússzal a kezünkben elmeséltük egymásnak, ki kivel ismerkedett meg, beszélt és mennyire értük el a kitűzött célt.

V. J.: Elmondható-e, mi a titka annak, hogy a vágyott kapcsolatok létrejöjjenek? Elég-e a szép mosoly, a kedvesség, a másikra figyelés, vagy van valami speciális trükk arra, hogy képes legyen az ember elérni, amit szeretne?

D. E.: Az első és legfontosabb a másik tisztelete és az az őszinte érdeklődés, ami nélkül semmiféle igazi kapcsolat nem tud létrejönni. Amikor valaki agresszíven igyekszik ráerőltetni a kiszemeltre azt, amit el akar érni nála, biztos, hogy nem fog révbe érni. Akiben nincsen empátia és alázat a másik ember iránt, ne is kísérletezzen ilyesmivel. Fontos, hogy rá tudj hangolódni a másik ember ritmusára. Ha lassabban reagál, nem szabad sürgetni. Ha gyorsabb, ha siet, fel kell venni a sebességét. Vagyis a mindenkit körülvevő energiamezőket ki kell tudni tapogatni, meg kell tudni érezni.

V. J.: Hány évet éltél Amerikában?

D. E.: Két évig San Franciscóban voltunk, de ott én nem igazán éreztem otthon magam. Úgyhogy visszaköltöztem Frankfurtba, ahol a Grey Communications nevű kommunikációs cégnél sikerült igen sok mindent megtanulnom a PR szakma lényegéről.

V. J.: A kilencvenes évek közepén újra Magyarországon lehetett veled találkozni. Miért költöztél vissza?

D. E.: Mert a Bertelsmann cég magyarországi vállalkozásai közül az egyiknél, a Tele Magazinnál kerestek valakit a főnök mellé és ez az állás megtetszett. De nemsokára eladták a céget, és én egyszer csak az akkor alakuló Írisz TV csapatában találtam magam Baló György mellett mint kommunikációs vezető.

V. J.: Ez az a médium, ami végül is TV3 néven vált ismertté, de sajnos nem volt túl hosszú életű. Viszont nem az az ember vagy, aki feladja, hanem azonnal megkerested, merre lehet továbblépni. Így volt?

D. E.: Ebben az időben történt életem legszebb eseménye, megszületett András fiam, akit csecsemőként magammal hordtam dolgozni is, mert muszáj volt végeznem a munkámat, hiszen a magántelevíziók létrejötte számunkra is nagy tanulási folyamatot jelentett és halálosan izgalmas volt, így ezt ő velem kénytelen volt végigcsinálni. A TV3 bezárását követően az MTV sajtóosztályának lettem a vezetője. Szerencsém volt, hogy a közszolgálati televízióban az egyik legizgalmasabb időszakban dolgozhattam: például a Sydney-i Olimpiát az azt közvetítő hazai csapat tagjaként élhettem meg. 2001 elején kaptam egy megkeresést a Malévtól, hogy legyek kommunikációs igazgató és nem tudtam ellenállni az oly régről jól ismert “kerozinszagnak”. Persze márciusban még nem tudhattam, mi fog majd történni ugyanez év szeptember 11-én, amitől kezdve a repülés, a repülőtársaságok, köztük a MALÉV is egészen új helyzetbe kerültek. Ahogy oly sok minden a világon.

V. J.: Személy szerint a te szerepedet szeptember 11-e mennyiben változtatta meg?

D. E.: Annyiban, hogy ettől kezdve folyamatosan a nyilvánosság elé kellett állnom és nyilatkoznom mindenről, aminek köze volt a repüléshez. Nagyon nagy felelősség volt, hiszen voltak kényszerleszállások, egyéb rendkívüli repülési események, nem egyszer egyenként kellett megnyugtatnom az utasok hozzátartozóit, szóval nem volt olyan békés a helyzet. De egyúttal úgy is éreztem, hogy ezzel a megbízással sok embernek személyesen tudok segítséget nyújtani, ami addig is a lételemem volt, hiszen számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy az ügyfeleimmel igazi közeli kapcsolatban lehessek. Talán ez vonzott akkor is, amikor aztán a Malévtól a Tescóhoz kerülhettem, amit meg azért élveztem, mert a kiskereskedelmet mindig is rendkívül izgalmas világnak tartottam. Itt az akkor legnagyobb hazai szereplőnél dolgozva egészen közelről megismerhettem és megérthettem, hogy működik a teljes láncolat a kereskedő és a vevő között. Ami nekem pedig külön öröm volt, hogy az angolszász hagyományokat követve a társadalmi felelősségvállalást itthon is elindíthattam.

V. J.: Hogy kerültél a magyar politikába? Hogy lettél a második Gyurcsány kormány szóvivője?

D. E.: Nem politikust, hanem kommunikációs szakembert kerestek a kormányszóvivői pozícióra. Talán így került rám a választásuk. A nagypolitika viszont egy nagyon más színpad volt, mint az általam ismert gazdasági világ. Részben belelátni a legfelsőbb hatalmi ág “konyhájába”, sőt, abban dolgozni, nagyon új feladat volt számomra, amiben benne van az ország sorsáért vállalt részfelelősség is. Ezért jónéhány napig gondolkodtam, mielőtt elvállaltam a felkérést.

Aztán nagyon hamar ki is derült, mekkora kihívást jelent egy ilyen funkció, hiszen nem sokkal a 2006. augusztus 1-jei belépésem után, augusztus 20-án vitte el a vihar a tűzijátékot, s következő hónapban, szeptemberben következett az őszödi beszéd. Újkori történelmünk talán legturbulensebb nyolc hónapját tölthettem kormányszóvivőként. Nem vagyok, nem voltam és nem is lettem politikus. Munkám során mindig arra törekedtem, hogy méltósággal képviseljem a kormányt és alázattal szolgáljam a népet. Tehát elsődleges feladatomnak a szolgálatot tekintettem itt is úgy, ahogy azt már korábbi munkahelyeimen megtanulhattam. Hogy hogy kell úgy megszólalni, hogy mindenki számára érthető legyen az üzenet. Ezt próbáltam egész ottlétem alatt elérni.

V. J.: Mennyire érezted sikeresnek azt a nyolc hónapot? És mennyi kudarcot éltél át?

D. E.: Az óriási felelősséget és a feladatokat láttam magam előtt, amiket a tőlem telhető legjobban igyekeztem teljesíteni. Újabb és újabb hegyekhez érkezik az ember, ezeket kell megmásznia. Szerencsére volt mögöttem egy támogató család, tehát nem kellett egyedül éreznem magam. Az a politikai aréna, amelybe belekerültem, ugyanis egy harcmező. Nem egy leányregény.

V. J.: Konfliktusos volt az eljöveteled? Hirtelen döntés volt? Vagy egyszerűen vége lett a megbízatásnak?

D. E.: Részemről hirtelen döntés volt, mert egyszer csak azzal kellett szembesülnöm, hogy valaki mást szemeltek ki a helyemre, s bár a miniszterelnök felajánlott egy másik pozíciót, de helyesebbnek láttam, ha visszatérek a számomra komfortosabb üzleti világba. Viszont életem legizgalmasabb és szakmailag leginkább kihívásokkal teli időszaka volt, amiért hálás vagyok a sorsnak.

V. J.: Nem jelentett hátrányt a továbbiakban, hogy az akkori hatalom elkötelezettjeként tekintettek rád?

D. E.: Nem éreztem ilyesmit, viszont a kormányszóvivőség után egy időre tudatosan háttérbe vonultam és egy fejvadász cégnél helyezkedtem el. Ez más világ volt, de itt is igyekeztem gyorsan beilleszkedni és az ügyfeleket legjobb tudásom szerint szolgálni.

Hamarosan aztán az Erste Banktól kaptam egy lehetőséget a kommunikációs igazgatói pozícióra. Itt már alkalmam volt a kultúra intenzívebb támogatására is, amikor az Erste lett a MÜPA főtámogatója.

A banktól hat év után jöttem el és kezdtem először mint önkéntes az UNICEF-nél dolgozni. Majd megpályáztam az ügyvezetői posztot, amit négy évig tölthettem be. Gyerekkoromban mindig azt gondoltam, hogy egy olyan szervezet, amelynek az eredetileg balerinaként indult, majd világhírű színész, Audrey Hepburn az arca, bizonyára a legmagasabb szintet jelentheti a világban. Az az álmom, hogy az UNICEF-nél szerepet vállalhassak, valóra vált.

V. J.: Ahogy ismerünk, ez lehetett valóban a leginkább testre szabott feladat, hiszen konkrétan a segítség szervezéséről és annak a rászorulókhoz való eljuttatásáról szólt.

D. E.: Pontosan így volt, ráadásul ezt a világ legnagyobb gyermekjogi szervezeténél tehettem. A gyermekek jogainak védelme a távozásom után is kulcsszerepet tölt be az életemben, több éve a Magyar Úszó Szövetség és a közelmúlt óta a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség gyermekvédelmi felelőseként.

Ezen munkáim mellett manapság főleg kommunikációs tanácsadással és mentorálással foglalkozom, ami szintén a segítésről szól. Az egyik legkedvesebb feladatom viszont az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) elnöki megbízatása, amit Fischer Ivánnak köszönhetek. Bő egy évvel ezelőtt döntött úgy, hogy újra megalapítja az OMKÉ-t és Ivánnal, valamint a kollégáimmal közösen, kulturális eseményeket szervezhetek a Rumbach zsinagógában.

V. J.: Hogy kerültél közel a BFZ-hez?

D. E.: Jó pár éve kiírtak egy ügyvezetői pályázatot, amelyen ugyan “ezüstérmes” lettem, de közelebbről megismerhettem Fischer Ivánt, ami számomra meghatározó élmény volt, így lett vágyálmom, hogy egyszer szorosabb kapcsolatban lehessek a Fesztiválzenekarral, a profizmusát átéljem, közelről megismerhessem a hátterét.

V. J.: Mára te lettél Erdődy Orsolya, az ügyvezető igazgató egyik tanácsadója. Milyen tanácsokat adsz? Mi mindenben tudsz segíteni a zenekarnak?

D. E.: Elsősorban a kapcsolatok építésében tudok valamelyest hozzájárulni a siker fenntartásához. De bármi más kérés esetén is örömmel segítek Orsolyának és a profi csapatának. Rendkívüli módon élvezem azt a helyzetet, hogy naponta átérezhetem a Fesztiválzenekar közelségét, a környezetét, a hangulatát és „rokonként” tagja lehetek ennek a csodálatos családnak.

V. J.: Ne feledkezzünk el még egy fontos tevékenységedről, arról a szervezetről, amelyet te alapítottál, s amely ugyancsak segítség szervezésre épül.

D. E.: Igen, létrehoztam a LótuszVirág Egyesületet, amely önkénteseket segít eljuttatni Nepálba és Indiába. Olyanokat, akik kicsit ki akarnak szakadni a mindennapjaikból, a komfortzónáikból és távol a saját életüktől önkénteskedhetnek. Főleg iskolákkal vagyok kapcsolatban, ahol ottani gyerekeknek lehet különböző foglalkozásokat tartani, megismerkedni az ottani kultúrával, életkörülményekkel. Ahogy Mahatma Gandhi mondta: „Önmagunk megtalálásának a legjobb módja, ha elveszünk mások szolgálatában”. Én ezt többször megélhettem és ezt szeretném másoknak is megadni.