BFZ: Nehéz lenne első látásra meghatározni, milyen anyagból készült ez a szövevényes, finom hálózat: textil, műszál, vagy talán papír?

Bornemisza Eszter: Újságpapírból készítem az alapját, aztán cérnával varrom össze a papírszálakat, így lesz belőlük háló.

BFZ: Szabad mélyebben is belekérdeznünk abba, miféle újságok ezek? Fontos, milyen szöveg vagy kép van rajtuk? Hogy készülnek ebből az összevarrható szálak?

B. E.: Ezek úgy készülnek, hogy az újságpapírt először beteszem a nyomtatóba, majd rányomtatok térképeket és általam választott szövegeket.

BFZ: Fontos, hogy milyen szövegek és milyen helyszínekről készült térképek?

B. E.: A térképek esetében a sűrűségük és a ritkaságértékük a meghatározó. Nem az, hogy milyen földrészről vagy városról készültek, és nem is a saját érzelmi viszonyulásom. Inkább az esztétikai hatásuk, a sötét és világos részek aránya. A szövegek pedig a hétköznapi ember számára általában érthetetlen nyelven íródott mondatok, amelyeket gyönyörűnek tartok. Például a grúz vagy az arab kalligráfia engem lenyűgöz. Amikor ezeket választottam, eszembe jutott persze, hogy ha netán egy grúz vagy arab ajkú ember elolvassa őket és kiderül, hogy valami rémes, esetleg sértő szöveget használtam, az nagyon nem lenne jó. Így aztán az Emberi Jogok Nyilatkozatának a legszebb kalligráfiájú nyelveken leírt változatait használom, persze tipográfiai eszközökkel kicsit még játszom a szövegekkel. Az így elkészített újságpapírokat feldarabolom, és térképszerű hálóvá varrom össze az egészet varrógéppel.

BFZ: Valóban várostérképeket idéznek a falra applikált táblák, az embernek Radnóti Nem tudhatom című verséből az „annak térkép e táj” sor jut eszébe. De hogy mit jelölnek ezek a térképek, azt persze nem tudhatjuk…

B. E.: Az volt a célom – különösen a nagy középső installációval –, hogy jelezzem a pillanatot, amikor az ember egy idegen városba megérkezve az ott kiterített térképen azt olvassa: „most itt állsz”. De első nekifutáskor fogalma sincs, hogy valójában hol is van az az „itt”. Tulajdonképpen az elveszettség és a hely megtalálásának furcsa kényszerét próbáltam megfogalmazni. Ezt persze nem konkrétan, hanem nagyon is szimbolikusan gondolom, sőt, kiterjesztve arra, hogy az ember az életében is sokszor keresi, hogy hol is jár, hol is tart.

BFZ: Matematikusként kezdte a pályafutását. Hogy lett művész?

B. E.: Rám is érvényes, hogy rengeteg útkeresési folyamat zajlott az életemben, zsákutcák, visszafordulások sora. De épp erre reagálok a képzőművészeti alkotásaimmal. Talán ezt találtam meg, mint a legjobb eszközt ennek kifejezésére.

BFZ: Hogy alakult ki a Fesztiválzenekarral való odaadó kapcsolata?

B. E.: Horgas Péter díszlettervezőnek támadt az a gondolata, hogy kéne egy szép művészeti alkotás a BFZ próbatermébe. Ő választott ki engem és a művet is, amely most ott látható. Sőt, ő maga helyezte el a színpad mögötti falfelületen.

BFZ: Ha arra utal a mű, hogy keressük azt a pontot, ahová eljutottunk, akkor talán abban is segíthet ez a „lelki térkép”, hogy az éppen elhangzó zeneművet hallgatva beinduljanak bennünk különböző asszociációs folyamatok.

B. E.: Én – nyilván nem véletlenül – vizuális alkat vagyok, és a zene bennem szinte mindig képi asszociációkat ébreszt. Ezért örülök, ha mások is össze tudják kapcsolni a látvány hatását a zenével. És ha az, amit lát, ebben segíti, annak különösen örülök.

Ajándékba kapta a BFZ ezt a gyönyörű alkotást. Ez nagyon nagy gesztus!

B. E.: Igen, mert közel érzem magamhoz a Fesztiválzenekart, jól esik tudni, hogy az én munkám látható a próbatermükben!