Váradi Júlia: Itáliai gyerekkorában kezdett klarinétozni, de hogyan jutott odáig, mik voltak az előzmények?

Andrea Caputo: Hároméves koromtól édesanyámmal együtt zongoráztam, mert nagyon szerettem a zene hangzását. Tehát a zongora volt az első hangszer az életemben. De őszintén szólva nem könnyű egy gyereknek a szüleitől tanulnia. Sokszor hajba kaptunk. Aztán elég hamar rájöttem, mi a legfontosabb, ha az ember hangszeren játszik. Hogy nem kell püfölni. Csak finoman érinteni. Amikor tízéves lettem, rádöbbentem, hogy sokkal jobban érdekel a klarinét. A középiskolában, abban a kisvárosban, Campagnaban, ahol laktunk, nagyon megszerettem a klarinétot. Aztán felvettek a zeneiskolába, ahol elég jó volt a zeneoktatás.

V. J.: Erre mi a magyarázat?

A. C.: Valószínűleg az, hogy a régió, ahol éltem, igen híres volt a rézfúvós zenekarairól. Minden kisvárosnak van egy rezes bandája, menetzenekara, amelyek végigvonulnak az utcákon és játszanak. Engem ez nagyon izgatott már kisgyerekként, nagyon szerettem volna tagja lenni egy ilyen zenekarnak. Négy lehetőségem volt a hangszerválasztásnál, a klarinét, a furulya, a trombita és valami ütőshangszer. Amikor klarinétosként bekerültem, soha többé nem akartam abbahagyni. Egyszer anyám fölhívta a tanáromat, mert aggódott, hogy túl sokat gyakorolok, s hogy az ajkaimat tönkreteszem.

V. J.: Gondolom, a tanára azért nem javasolta, hogy kevesebbet gyakoroljon.

A. C.: Hát nem bizony, csak ne szünet nélkül csináljam.

V. J.: Mikor vált egyértelművé, hogy ez a hangszer jelenti majd a karrierjét egy életre?

A. C.: Őszintén szólva, nagyon sokáig egyáltalán nem foglalkoztam karrierrel, nem is kedvelem ezt a kifejezést. Mi, zenészek nagyon szerencsések vagyunk, hogy muzsikálhatunk és a hangszerünkkel járhatjuk a világot. Persze nehézségekkel is jár, hiszen gyakran tart távol azoktól, akiket szeretünk, nehéz így kapcsolatokat fenntartani, vagy elmélyíteni. A kérdésre, hogy mit szeretnék elérni, csak az a válasz jut eszembe, hogy szeretnék boldog lenni a zenével, amit játszom, megismerni annyi embert, amennyit csak lehet, és minél többet adni a közönségnek.

V. J.: Jól tudom, hogy a fényképezés és konyhaművészet is a kedvenc tevékenységei közé tartozik?

A. C.: Így van. Mindig hordok magamnál kompakt kamerákat és filmkamerákat, és ha lehet, használom is őket. Ugyanis azt érzékelem mostanában, hogy az emberek nem nagyon figyelnek az igazi szépségre. Nem veszik észre, amit látniuk kellene. Mert nem hagynak rá időt. Félnek, hogy közben elszalasztanak valami fontosat. Én pedig éppen ezekre a pillanatokra koncentrálok. De nem mobillal, hanem csakis igazi kamerával dolgozom. Magam hívom elő és nagyítom a képeimet. Rengeteg albumom van sokszáz gyönyörű fotóval.

V. J.: És úgy képzelem, a főzés öröme is hasonló lehet ahhoz, amit most elmondott a fotózásról.

A. C.: Pontosan. Van néhány recept, amelyek különösen közel állnak a szívemhez, mert mindegyikük egy-egy történetet mesél el. Mint például a nagymamám Ragú alla bolognese receptje, amit ha megfőzök, mindig ő jut eszembe és nagyon jó rá gondolni. Csodálatos időket töltöttünk együtt.

V. J.: A Budapesti Fesztiválzenekarral mi kötötte össze?

A. C.: Először a felvételeiket hallottam, édesanyámnak voltak CD-i, amiken a Fesztiválzenekar játszott, én pedig le voltam nyűgözve a BFZ hangzásától. Aztán teljesen véletlenül találkoztunk a Verbier Fesztiválon, ahol a kamarazenekar tagja voltam, és szerepelhettem egy közös produkcióban. Az első együtt eljátszott ütemtől éreztem, mennyire családias ez a zenekar, a tagok olyan mélyen ismerik egymást, ami személyesen és zeneileg is nagyon különbözik minden társulattól, amellyel korábban találkoztam. Aztán Iván vendégzenésznek hívott, aminek az utóbbi években sajnos ritkán tudtam eleget tenni, mert közben Los Angeles-be költöztem. A BFZ sok tanulnivalót ad, én pedig igyekszem a munkámat úgy alakítani, hogy minél többet tanulhassak. Imádok tanulni, és soha nem is szeretném abbahagyni, mert csak így lehet emberként és zenészként is növekedni.

V. J.: Weber klarinétversenye rendkívül érdekes zenemű. Egy kicsit olyan, mintha a muzsikusok egymással vitában állnának.

A. C.: Meglehet. A zenével kapcsolatos érzéseinkben szerencsére nincsenek “rossz válaszok”. Weber leginkább operaszerző, amit főként persze a Bűvös vadász miatt szokás tudni. Számomra ez a versenymű is tele van operaisággal. Úgyhogy a klarinétnak mindvégig énekelnie kell. A mű virtuóz darabnak készült, Weber kifejezetten Heinrich Baermann számára írta, aki a kor jelentős szólistája volt, és a darabot a premier alkalmával is játszotta. Aztán később a fia, Carl Baermann adta hozzá a szólamhoz a díszítéseket és az első tétel kádenciáját. Ezt a darabot a hangszerrel is énekelni kell, mint egy operát, és nem csak akkor, amikor a kottalap teljesen fekete a hangok sokaságától, a tizenhatodoktól és gyors hangoktól. Egy pillanatra sem szabad megfeledkezni az éneklésről.

V. J.: Mit vár a közös munkától Takács-Nagy Gáborral?

A. C.: Ismerem őt, néhány hónapja turnéztunk együtt a Verbier Fesztivál Kamatazenekarával, és három kivételes zongoraszólistával, Alexandre Kantorow-val, Vikingur Olafssonnal és Alexandra Dovgannal. Csodálatos volt a turné, és nagyon boldog vagyok, hogy a közelgő koncertet ő vezényli majd. Taki fenomenális zenész, fantasztikus karmester!