Hadd kezdjem a beszélgetésünket azzal, amit egy híres tanáráról mesélt egy interjúban. Azt mondta, Alfred Brendeltől tanulta meg, hogyan érdemes a legapróbb részletekre figyelni. Most, hogy meghallgattam néhány előadását az interneten, valóban azt érzékeltem, hogy a figyelme a legapróbb részletekre is kiterjed. Ezek szerint ez azóta is tudatosan történik?

Elég régen rájöttem, hogy minden egyes zenemű esetében a kottajelek mögött számtalan kicsi gondolat, üzenet rejtőzik. S ha ezeket nem vesszük észre, nem lesz igazán élvezetes egy-egy mű előadása. Persze sok olyan komponistát ismerünk, aki pontos jelzéseket, instrukciókat adott, hogy hogyan kell játszani az általa megírt darabot, és az legtöbbször nagyon meg is könnyíti az előadó dolgát, hogy ne induljon rossz irányba. Ezek közül – meg kell, hogy mondjam – a legprecízebb és a leginkább részletekbe menő utasításokat Bartók Bélától kaphattuk. Szinte minden egyes hangjegyhez ad lejátszási magyarázatot. Ahogy egyébként Debussy is. Nála is egészen pontosan lehet tudni, mi az elképzelése az előadásmódról.

Mi a helyzet Schumann kottáival, amelyekből a mostani koncerten fog játszani? Ő mennyire akart segíteni az interpretálóknak?

A korábbi korok zeneszerzői esetében ez talán nem ennyire gyakori. Ők kevésbé határozták meg a játszási módot. De épp ezért érzem a szükségét, hogy minél alaposabban figyeljek a legapróbb részletekre, hogy miután ezeket megértettem és magamévá tettem, szabadabbá legyek, amikor játszom. És számomra minden koncertnek az az előfeltétele, hogy szabadnak érezzem magam, miközben játszom. Ehhez nagyon pontosan kell ismernem a részleteket.

Azért érdekes, amit mond, mert némileg ellentmondásnak tűnik számomra, hogy ha pontosan tudja, mit akart a komponista a darabbal, és ha ennyire magáévá kell tennie a hangjegyek „üzenetét”, akkor az nem épp a szabadság ellen szól-e? Hiszen szigorú keretbe szorítja a játékát. Vagy rosszul értettem?

Nem, egyáltalán nem ez a helyzet. Mivel nem a saját magam által komponált műveket játszom, hanem olyanokat, amelyeket más zeneszerzők írtak. Ezért nagyon jól meg kell értenem és tanulnom azt, amit játszom. Nagyon nagy a felelősség, hogy úgy játsszam, ahogy azt eredetileg elképzelte a szerző, és így nem engedhetem meg magamnak, hogy ne ismerjem minden egyes hangjegy szerepét. És ha ez sikerült, akkor a számomra létrehozott kereten belül igazán szabadnak tudhatom magam. Hallottam nem egyszer olyan interpretációkat kollégáimtól, amelyek nagyon messze voltak az eredeti műtől. Ezek között voltak nagyon izgalmasak és érdekesek. Csak ilyenkor felmerül a kérdés, hogy vajon van-e még egyáltalán közük az eredeti műhöz.

Nagyon sokféle zenét játszik a moderntől a klasszikusig, minden korból. Schumann hol helyezkedik el ezen a nagyon színes palettán, ha egyáltalán meg lehet határozni?

Talán az egyik legszemélyesebb, legintimebb muzsika, amit Schumann írt. Mindig rendkívül kifejező, miközben a belső érzéseit próbálja a legőszintébb és legfinomabb módon megfogalmazni. Nagy hangok, erős kiáltások nélkül. Miközben szinte mindig gyönyörű konverzációt folytat a zenei eszközök segítségével. Ebben a tekintetben némileg Schubert követőjének is nevezhetjük. Ahogyan a lélek rezgéseit képes megszólaltatni a legbensőségesebb módon. Ez a legszembetűnőbb a zongoraverseny esetében, különösen az első és a második tételben. Engem minden alkalommal, amikor játszom, rendkívüli módon megérint, mélyre hatol. Abban bízom, hogy a közönség számára is megpendíti a legbelsőbb érzelmeket, de csak akkor, ha nagyon nagy a csönd és a figyelem összpontosítása a mű hallgatása közben. Ugyanis ez a darab csak a közönséggel együtt működik, s ha sikerül magával ragadnia a hallgatóságot, csodálatos dolog történik.

Mennyire van jelentősége annak a ténynek, hogy Schumann zongoraműveinek legtöbbjét feleségének, Clara Schumann-nak írta? Ez az előadó számára nehezítő körülmény?

Clara fantasztikus zongoraművész volt. Vannak felvételek az ő tanítványai előadásaiból, ugyanis az volt az első olyan muzsikus generáció, amelynek előadásit lemezre rögzítették. Tehát ezekből a felvételekből megismerhetjük, Clara hogyan taníthatott, mire fektette a hangsúlyt. És azt is tudjuk, hogy Schumann darabjainak egy részébe bele is írt. Volt, amit megváltoztatott, sőt olyan is, amit kihagyatott a zeneszerzővel, mert úgy találta, hogy nagyon nehezen játszható. Kettejük között nagyon inspiráló és aktív volt a művészi kapcsolat, erősen hatottak egymásra. Az biztosan sokat számított, hogy Schumann számára „kéznél volt” az előadó művész. Így sok mindenre azonnal választ talált. A Zongoraverseny harmadik tétele esetében konkrétan tudjuk, hogy Clara keze is benne van a dologban. Ez valójában átvezetés az egészen csodálatos negyedik tételhez, amely nagyon erősen emlékeztet engem Shakespeare Szentivánéji álomjának táncjelenetéhez, amelyben az állatok is táncra perdülnek az emberekkel együtt. Ez a zongoraverseny csúcspontja és persze a leghíresebb része. És tudom, hogy vannak, akik az első két tételt nem is nagyon kedvelik, de számomra ez a mű így, a négy tétel mindegyikével jelent óriási élményt, és emögött biztos, hogy Clara Schumann is felfedezhető.

Úgy tudom, régen járt Budapesten. Szívesen jött?

Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek! 2008-ban voltam itt utoljára, akkor Kocsis Zoltánnal egy egész napot dolgoztunk egy koncert előkészítésén. Nagyon sok fontos dolgot mondott akkor nekem, amikre ma is emlékszem. Szóval izgatottan érkeztem és nagyon várom, hogy a remek Fesztiválzenekarral együtt muzsikálhassak. Ráadásul Marek Janowskival minden évben legalább egy közös koncertünk van, vele öröm lesz dolgozni.