Gondolom, a családodból táplálkozik a zenével való intim viszonyod. Mikor kezdődött?

Szabó Péter: Egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve ilyen kapcsolatom volt a zenével, természetesen édesapámnak köszönhetően, aki a kisebbségi erdélyi zenei élet egyik bástyája volt. Egész életének minden percét a zenével töltötte, odaadó munkája pedig példaként szolgált a gyerekei számára is.

Jól tudom, hogy az öcséd is muzsikus lett?

Sz. P.: Igen, ő is hosszú ideig muzsikált, de aztán sajnálatos módon „kilépett az eklézsiából”, pedig fantasztikus hegedűsként végzett a Zeneakadémián, aztán Fulbright ösztöndíjjal a nyolcvanas évek végén Baltimore-ban tette le a mesterszakot. De miután az Operaház koncertmestereként gyereknevelési szabadságra ment, váratlan módon megszűnt a szerződése.

Milyen gyerekkort képzeljünk magunk elé? Minden nap hangszer volt a kezetekben?

Sz. P.: Pontosan így, ahogy mondod. Édesapám a nagy elődök példáját tartotta a legfontosabbnak és mindig azt mondta, hogy az egyik zenei munkával kipihened a másik zenei munkát. Tehát ha eleget csellóztál, foglalkozz kicsit a zenetörténettel. Pihenésként olvass, hallgasd a nagyok munkáit, ahogy ő maga is tette.

Sosem lázadtál?

Sz. P.: Talán azért nem, mert édesapám elég hamar fölfedezte, hogy abszolút hallásom van, tehát bármilyen hang magasságát bármikor meg tudom állapítani, kezdve a székreccsenés hangjától. Ami részben áldás, részben néha súlyos teher. Sokszor zavar a hamis hang. De apám ezt a tényt úgy közölte velem, hogy – ma magam is tanítok, ezért különösen fontos emlék számomra – ezt a különleges képességet nagy gonddal kell őrizni és nagyon kell vigyázni rá. Ez bennem, a négyéves kisfiúban nagyon erős nyomott hagyott, ezért sem jutott eszembe, hogy lázadjak a gyakorlás ellen. Ezzel persze nem azt mondom, hogy jobb gyerek voltam másoknál, ugyanúgy lejártam sportolni, úszni, vívni, meg persze a többiekkel játszani, mint más gyerekek.

Ugyanakkor már négyévesen zongorázni, majd csellózni tanultál. Azért az elég korai!

Sz. P.: Ez azért volt, mert édesapám úgy tartotta, hogy a zongora a zenetanulás alapja. Zongorázni mindenkinek tudnia kell, aki hangszeres zenét választ. A zongoratanárnőm kislánya csellózott. A hangszere pedig valamiért mindig a zongora alatt feküdt. Én pedig négyévesen több időt töltöttem a zongora alatt, a cselló mellett, mint a zongoránál. Így kerültem intim kapcsolatba ezzel a hangszerrel.

Azt tudjuk, hogy abban az időben sem volt könnyű magyarnak lenni Erdélyben, különösen, ami a továbbtanulást illeti. Te hová jelentkeztél?

Sz. P.: Hogy kisebbségiként ott élni miféle nehézségeket jelentett, arról sok könyv született, és még nem is tártak fel mindent. Az, hogy a numerus clausust alkalmazták, köztudott. Ez azt jelentette, hogy nagyon kevés magyar diák kerülhetett felsőbb iskolába, közben pedig a klasszikus kultúra folyamatos „leszalámizása” zajlott. Az egyetemeken egyre csökkentették a magyar diákság létszámát. Abban az évben, amikor a kolozsvári akadémiára felvételiztem, egyetlen hely volt cselló szakra.

Mikortól vált biztos elhatározásoddá, hogy inkább Magyarországon folytatod a tanulmányaidat?

Sz. P.: Mivel édesapám már nagyon hamar kiváló kapcsolatokat ápolt a magyar zenei élet legnagyobbjaival, Kurtág Györggyel, Szőllősy Andrással, és sokakkal a legnehezebb időkben is, én már tinédzserkoromtól kezdve, amikor kétévenként kaphattunk útlevelet, Magyarországra mentem. Így a Bartók szemináriumok majd mindegyikén részt vettem. Ott ismerkedtem meg Kocsis Zoltánnal, Eötvös Péterrel és más kiváló fiatal muzsikusokkal. Úgyhogy a vágy, hogy Budapesten tanulhassak, már korán megszületett bennem.

Mikor döntöttél a végleges emigrálás mellett?

Sz. P.: A nyolcvanas évek második felére a diktatúra olyannyira elharapózott, hogy szinte semmi esélye nem maradt egy magyar művésznek, zenésznek, hogy felléphessen Romániában. Az volt a szigorú szabály, hogy egy koncerten legfeljebb egyetlen magyar muzsikus állhat színpadra. Egyre szorítottabb helyzetbe kerültünk, így 1988-ban szüleimmel és feleségemmel úgy döntöttünk: végleg átjövünk Magyarországra.

Mennyire volt befogadó a magyar közeg, illetve a zenészvilág? Én magam úgy emlékszem, hogy igen sok művész, író, muzsikus költözött át akkoriban, és úgy rémlik, igen jól fogadták legtöbbjüket. Így volt?

Sz. P.: Amikor átjöttünk, nekem már volt egy zeneakadémiai művészdiplomám, de mindenképpen tovább akartam tanulni, ráadásul Kurtágnál és Rados Ferencnél folytathattam a zenei képzésemet. Ők azonnal felvettek és ’91-ben a második diplomámat is megkaphattam a Liszt Ferenc Zeneakadémián. De azért azok nem voltak könnyű évek. Négy forinttal szálltam le a vonatról a Nyugati Pályaudvaron és az első kétforintost megette a telefon, amikor fel akartam hívni a barátaimat. Aztán a Zeneakadémia segített, hogy az Országos Filharmóniánál kapjak egy ösztöndíjas szólista állást, emellett a Zeneakadémián Mező László tanár úr demonstrátora lehettem. Így aztán lassan sikerült minden szempontból beilleszkednem.

Ha végignézünk az azóta eltelt hosszú éveken, azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy amit a te szakterületeden el lehet érni, azt maradéktalanul, sőt többszörösen elérted. Felléptél a világ legnagyobb pódiumain, szólistaként játszottál és játszol a világ leghíresebb muzsikusaival, magad is szerzel zenét, tanárként a legmegbecsültebbek közé sorolnak, és a világ jelenleg egyik, ha nem a legjobb zenekarának, a BFZ-nek vagy vezető csellistája. Mit szeretnél még elérni ennyi jó mellett?

Sz. P.: Mindig is úgy éreztem és érzem ma is, hogy kötelességem továbbadni azt a fantasztikus szellemiséget, amit a pályám során az említett mestereimtől és persze édesapámtól kaptam. És valóban úgy is érzem, hogy ez nagyjából sikerült. Az, hogy a Fesztiválzenekar kezdő csapatába kerülhettem, annak köszönhettem, hogy amikor a Filharmóniától mindenkit szélnek eresztettek és én erősen gondolkodtam, hogy külföldre megyek, Kocsis Zoli szólt, hogy ne menjek sehová, mert Fischer Ivánnal nekifogtak egy új zenekar megalapításának. Kicsit vacilláltam, de hittem az akkor már látszó művészeti erőben, amely a zenekar vezető muzsikusaiból áradt. Egy ideig, hat-hét éven keresztül még a Camerata Salzburg zenekarában is dolgoztam, de aztán végleg elszegődtem az akkor már Budapesti Fesztiválzenekarhoz. Mert az a gondolkodásmód, amit Fischer Iván képvisel a művészetben és persze a zenében, nagyon közel áll hozzám, hasonló ahhoz, amiben felnőttem. Ahogy édesapám, Iván is azt tartja, hogy a tehetség kapacitás. Az, hogy ő a muzsikusok sokoldalúságát támogatja, odáig vezetett például, hogy régen dédelgetett vágyamnak is hódolhattam, talán még hódolhatok, ez pedig a vezénylés. Van bennem karmesteri ambíció, és talán nem is alaptalanul.

Te voltál a BFZ karmesterversenyének egyik győztese!

Sz. P.: Igen, az nagy élmény volt, de abból még nem következik semmi konkrétum, ugyanakkor megerősít az érdeklődésemben ez iránt a tevékenység iránt. A másik pedig, hogy egyre jobban érdekel a zenetudomány. A világ és a magyar zenetörténet eddig felfedezetlen területeibe kezdtem magam mélyebben beleásni. Sikerült is felfedeznem és kiadtam olyan cselló versenyműveket, amelyekkel senki nem foglalkozott korábban.

És akkor még nem beszéltünk a csodálatos lányodról, Ildikóról, akinek minden bizonnyal hasonló sorsot szántál, mint amilyet neked az édesapád. És ez éppen mostanában komolyan beteljesülni látszik. Mit kellett ehhez tenned?

Sz. P.: Az, hogy egy pici gyereket mennyire meghatároz a környezete, abból is látszik, hogy Ildikó négy és fél éves korában odaállt elénk, hogy szeretne egy tanárt, aki megtanítja csellózni.

Te, mint tanár nem jöttél szóba nála?

Sz. P.: Közvetlenül nem, de a csellótanár minden tevékenységét nagyon pontosan követtem, nagyon figyeltem és minden pillanatban „jelen voltam” a lányom számára, ha szükség volt rám.

Tehetségesnek láttad kezdettől fogva?

Sz. P.: Azt láttam, hogy úgy nyúlt a hangszerhez, mint aki otthon van a zenében. És nem véletlen, hogy 11 évesen már a Zeneakadémia hallgatója volt a rendkívüli tehetségek osztályában.

A 60. születésnapod alkalmából együtt fogtok fellépni. Mit fogtok játszani és ki találta ki, hogy mi legyen a műsor?

Sz. P.: Ildikó javasolta, hogy Schubert két csellós vonósötösét adjuk elő. Vannak már közös felvételeink, de ezt a darabot még együtt soha nem játszottuk. Úgy gondoltuk, a születésnap az a ritka alkalom, amikor együtt kell játszanunk.

Köszönöm a beszélgetést!

A Szabó 60-30 C-dúrban című koncertre a belépés ingyenes, azonban a koncert regisztrációhoz kötött, mivel a helyek korlátozott számban állnak rendelkezésre. A koncert után az ünnepeltek szeretettel várnak mindenkit egy kis vendégségre.