Tisztelt és kedves Karmester úr!

Elnézését kérem, hogy levelemmel zavarom, de egyre inkább úgy érzem, meg kell osztanom Önnel – és ha egyetért, zenésztársaival – azt a csodálatos élményt, amit a barokk kamaraegyüttesüknek hála átélhettem a Fasori evangélikus templomban. Hála és nagy köszönet érte Önöknek, hogy ilyen programokkal is örömet és boldogságot szereznek a közönségnek, ami ilyen nehéz időkben különösen sokat jelent!

Megjegyzem, hogy bár kiskamasz korom óta lelkes szimfonikus zene hallgató és élvező vagyok – most 77 éves –, valamiért a kamarazene zömmel elkerült. Ezúttal azonban nagy örömmel mentem el a templomba hirdetett koncertre, az élményre garancia volt a két óriási szerző neve és a BFZ.

Amit kaptam, hatalmas ajándék volt, a mai napig melengeti a lelkem, éltet a hatása. A koncert végén azt vettem észre, hogy könnyek jönnek a szememből (nem vagyok sírós…), és valami nagy boldogság önt el – a mennyországban éreztem magam! Eddig azt hittem, csak a h-moll mise tud a mennyekbe röpíteni!

Ezen megdöbbentem, ezért elkezdtem „elemezni”, mi is történhetett. Először a zenészek különösen önzetlen, egymásra figyelő, egymást nem „lejátszani akaró", csodálatos zene iránti alázata! Egybesimultak a hangok, eggyé váltak, ebben pedig tökéletesen vettek részt az énekesek is!

Mindehhez hozzájárult a zenészek saját hangszerük iránti gyengédsége: nem akarták mindenképp erőltetni, túlhangsúlyozni a saját (nyilván rajongásig szeretett) hangszerüket, így válhatott szelíd együttzenéléssé, mennyközelivé (stílusosan a gyönyörű templomhoz) ez a varázsos koncert!

Őrzöm a csodát! Hálás köszönettel Önnek és zenésztársainak, szeretettel, tisztelettel:

Fehér Semjén Klári

Fotónk illusztráció, siófoki közösségi koncertünkön készült.